A hétvégén Tatán voltunk, pedig sokáig eszembe sem jutott, hogy ez a város érdekes lehet, mindjárt meg is magyarázom miért, kicsit furcsának tűnhet, de erről Tatabánya tehet. A megyeszékhelyen már több ízben is megfordultam, leginkább átutazóban, de voltam ott terepgyakorlaton is és amennyit láttam a városból az finoman szólva sem nyerte el a tetszésemet, tipikus ipari és szocialista városképpel rendelkezik, amiben nem fedeztem fel semmiféle emberközeliséget sem. Sok választása mondjuk nem is volt a város fejlődésének miután kicsit több, mint száz éve felfedezték a közelben a jelentős mennyiségű szénvagyont. Maga Tatabánya város a szocializmusban jött létre négy bányászfalu egyesítésével és nem sokkal később megyeszékhely is lett, ami pedig számomra örök rejtély marad, hogy még jelenleg is őrzi pozícióját olyan városok mellett, mint Esztergom, vagy Tata. Ebből az ellenszenvből fakadóan nekem valahogy Tatabánya és Tata társultak egymással, mondván, hogy akkor Tata nem lehet nagy szám, ha a "nagytestvér" így néz ki és a megyeszékhely is ott található. Nem sokkal ezelőtt azonban valahogy eszembe jutott és megnéztem a neten mégis, hogy fest Tata és rájöttem, hogy elég nagyot tévedtem mikor megbélyegeztem, röviden ennyit arról, hogy miért mentünk el megnézni.

      A város könnyen elérhető Pestről vonattal, viszont a tatai vasútállomás meglepően messze található a belvárostól, na nem mintha egy 20-25 perces séta megterhelő lenne, de mindezt eléggé ingerszegény környezetben egy kihalt főút mentén kell megtenni. A központ szélére érve először az Országgyűlés tér és szűkebb környezetének látnivalói kerültek elénk. Itt található egy kisebb szökőkút, egy meglehetősen modern '56-os emlékmű, egy általános iskola. A tér közepén a Harangláb található, ami egyben óratoronyként is szolgál. Maga az építmény annak állít emléket, hogy 502 éve Tatán tartottak Országgyűlést II. Ulászló regnálása idején, a város lakói erre láthatóan igen büszkék, a tér másik oldalán álló Kapucinus templom előtt is áll egy emlékmű, ami szintén erre hivatott megemlékezni. Visszatérve még egy mondat erejéig a Haranglábhoz ottjártunkról, nem sokkal dél előtt zenélni kezdett hosszú perceken keresztül. A templom előtt álló emlékmű nekem nagyon tetszett, egy oldalain kivágott hasábban elhelyezett jelentős méretű kard és a körben faragott felirat: "Középkori Magyarország utolsó reménysége" állít emléket a fél évezrede történteknek.

     Ezután a templom mellett továbbindulva haladtunk az Öreg-tó és a vár felé, amikor a panelházak szomszédságában egy szebb napokat látott vízimalmot fedeztünk fel. Amikor nézelődtem a neten, hogy mit érdemes megnézni itt, olvastam róla, hogy elég sok vízimalom van a városban, azonban arról nem találtam semmilyen infót, hogy merre is vannak ezek. Eléggé lepusztult állapotban volt, a lapátok már ki voltak törve és csupa szemét is volt a környéke, rájöttem miért nem reklámozzák annyira hol található például ez az egy a sok közül. A malmot elhagyva, némi fagyit magunkhoz véve (100ft egy gombóc és kivételesen finom volt) értük el a tópartot, ekkor szerettem bele Tatába és jelentettem ki, hogy ideköltözök, bár a párom szerinte mindig ezt mondom, mikor elmegyünk valami szép városba, ami nagyon megtetszik :)

        A tó partján a várig egy igényesen kialakított park fut végig, több emlékművel, mint például '56-os, vagy eszperantó találkozónak emléket állító alkotást is láttunk, valamint egy lakatfalat, amire a szerelmes párok helyezik el kapcsolatuk zálogát. Ilyet először Pécsett láttam, de azóta egyre több helyen találkozok hasonló szokással. A vár már messziről is lenyűgöző látványt nyújtott, főleg nekem, mert engem gyakorlatilag minden vár látványa magával ragad a legkisebb romtól a legnagyobb restaurált erődökig. Magának a várnak a történetéből nem szeretnék itt felidézni túl sokat, mert ezt mindenki megteheti ha felcsap egy wikipédia oldalt, ami a legjobban tetszett benne, hogy igazi vízi vár volt a lecsapolások előtt, teljesen körbevette az ostromot nehezítő vizes árok, illetve a tó. Az ilyen típusú váraknak komoly hagyománya volt a középkori Magyarországon. A várnak ma már csak a tó felőli része áll, valamint a falak maradtak fenn, a többi épület résznek csak az alapjai láthatóak. Alaposan körbejártuk a várat és az udvart is, felmásztunk minden falra és bástyára, amire csak lehetett, a várban lévő múzeum látogatásától most eltekintettünk, viszont az egyik emeletei teraszon lévő büfében elfogyasztottunk némi hűsítő üdítőt, ahonnan gyönyörű a kilátás a tóra. Az egyetlen dolog, ami nem tetszett a várral kapcsolatban, hogy nagyon sok szemét volt a kertben, nem értem miért nem tudnak felvenni valakit, aki tisztán tartaná. Ami még érdekes volt a várnál, hogy mikor kinéztünk a falakon kívülre, az egykori vizesárok területére, egész furcsa látványt nyújtott, zsilipeken át befolyó víz, csillék és hozzá tartozó sín, nem tudom mire hasznosíthatták ezt a területet. Egy elkerített részen bepillantva, ahol úgy néz ki laknak is egy (gondolom a várnak valamiféle gondnoka) egy düledező kápolnát fedeztünk fel, aminek az udvar felől csak a hátfala látszik.

          A várkert túloldalán lévő kapun tovább sétáltunk a tó menti sétányon, rögtön a vár után egy hatalmas platánfa áll a parton, amelynek groteszkül szétágazó ágaiba előszeretettel vésik bele a nevüket az arra járók. Ezzel szemben a vízben áll Keresztelő Szent János szobra, ami nekem nagyon tetszett, főleg az elhelyezése miatt. Ezután letértünk a part mentén folytatódó útról és az Esterházy kastély mellett (igen, itt is van nekik, mint kb. mindenhol az országban és sokszor a határon túl is) sétáltunk tovább a régi óváros felé, a Kossuth térre. Az egykori központ eléggé kihalt volt, így vasárnap délután, a közepén egy kis park van, aminek közepén Szűz Mária trónol egy obeliszk tetején. A téren található még a Városháza és a Szent Kereszt plébániatemplom, ami patinás külsejével a tér ékköve.                                                                                                                                  

             A jobb oldali képen már a Kálvária domb részlete látható, ami a Kossuth tértől nem messze található, a város legmagasabb pontján. A kápolna érdekessége, hogy a helyén több száz éve a bencések itt lévő falujának a temploma állt, ennek az alapjaira épült a ma látható épület, az alapokig látszó falak, pedig az egykori templom körvonalait mutatják. A kálváriákon megszokott szoborcsoport, a keresztre feszítésről itt eléggé egyedi hangulatot áraszt, ugyanis a szobrok enyhén szólva is hiányosak és romosak, nem tudom, hogy ez szándékos-e vajon. A dombon áll még a város jellegzetes víztornya, valamint az egykori sörétgyár kilátóként szolgáló, még álló tornya. Mivel a domb szinte teljesen kihalt volt, a torony pedig már ránézésre sem túl bizalomgerjesztő és ráadásul ferde, azt hittük nem fogunk feljutni, de tévedtünk, ugyanis egy, a torony mellett lévő padon ülő szívélyes ember már fel is pattant mikor odaértünk és kérdezte, hogy fel akarunk-e menni. Fejenként 200 ft volt ez az akció, tehát nem egy megterhelő összeg és teljesen megérte. A "jegyszedő" úrtól még némi idegenvezetést is kaptunk, így megtudtuk, hogy a sörétek kiöntéséhez használták a több mint 40 méter magas tornyot. Tüdőszaggató kapaszkodó után felértünk a tetőre, aminek a ferdesége, még azon is túltett, amit szabad szemmel látni lentről, viszont a kilátás fantasztikus volt, az egész város és annak tágabb környezete belátható fentről.

           Ami még említésre méltó a hellyel kapcsolatban, hogy a kiszögellés alatt, amin a kálvária áll található egy szabadtéri geológiai múzeum, ami a laikusoknak is sok érdekességgel és látványossággal szolgál. Miután lemásztunk a toronyból és elköszöntünk az őrzőjétől, már csak egy programpont maradt, a tó másik oldalán található Angolkert. Visszasétáltunk a tó partjára és vissza a váron át a sétányon egészen a tó azon csücskéig ahonnan indultunk, itt megálltunk egy gyors ebédre egy nagyon olcsó és emellett még jónak is mondható étteremben, majd felsétáltunk a már említett Angolkertig. Itt szintén egy nagyobb tó körül terül el a néhol őserdőnek (magyarországi értelemben vett, nem brazíliai) is beillő park. Rögtön az Erzsébet tér felőli bejáratnál láthatóak a műromok, amit egy francia építész húzott fel, egy szerzetesi templom maradványaiból, nagyon hangulatos hely, még egy kis vízesés is csordogál az egyik részén. Tovább haladva a tó partján hatalmas platán fákat láttunk és egy kis hídon átkelve egy meglehetősen furcsa kis fülkét, aminek a belseje mintha megkövesedett korallokkal lett volna kirakva. A tó felső csücskénél megnéztük a török mecsetet, ami megtévesztő, hiszen 1840-ben épült és csupán a hangulat kedvéért. Ekkor, hogy elérjük a vonatunkat gyorsan a kivezető út keresésére indultunk így a szintén a parkban található Pálmaház és az Esterházyak kisebb kastélya már nem került terítékre. Kb. fél percen múlt de elértük a vonatot, a pénztáros hölgy megfontolt munkatempójának ellenére is. Summázva az eddigieket örülök, hogy végül elmentünk Tatára, az egyik legszebb város hazánkban véleményem szerint.